A színházról II.
Lapozgatom az emlékalbumot, az első, ami feltűnik, hogy a bemutatásra kerülő darabok, szinte kivétel nélkül a könnyű műfajba tartoztak. Kabaré est, komédia, újfent kabaré, aztán némi változatosságként a „Gül Baba”, Huszka Jenő operettje, majd ismét kabaré, egy dalest, Molnár Ferenc „Olympia” c. vígjátéka, és így tovább. Egyértelmű tehát a könnyed hangvétel térhódítása. De lehet–e csodálkozni ezen? Azt hiszem, a kezdetnél szinte magától értetődő volt, hogy a színház a szórakoztatás, a derű szolgálatában álljon. Nem véletlenül, hiszen a külföldön élők gyakran súlyosabb lelki terheket cipelnek, mint otthonélő honfitársaik. Ha nem is fogalmazzuk meg mindennap, de a rokonok távolléte, a szülőföld hiánya alaposan kihat kedélyállapotunkra. Sokunknak az idegen nyelven való helytállás is komoly erőfeszítést jelent. Nem csoda hát, ha a színház afféle közérzet javító szerepet töltött be a helyi magyarság életében. Ez ma sincs másként, bár tény, hogy történtek kísérletek más műfajok bemutatására is. Móricz Zsigmond népszínműve, vagy Andersen mesejátéka újabb színekkel bővítette a palettát. Fogadtatásuk igen kedvező volt, de azért maradtunk a főcsapáson. Az utóbbi években tán csak a „Légy jó mindhalálig” című Móricz darab, Kalmár Tibor rendezésében, és Katona László történelmi játékai jelentették a kivételt. De aki nem híve a könnyű műfajnak, az sem marad program nélkül. A komolyabb hangvételre a különféle évfordulók adnak alkalmat. Sajnos történelmünk nemigen kényeztetett el minket, így a március 15-i megemlékezéseken, vagy a 56-os emlékünnepélyeken a sötétebb színek kerülnek előtérbe. Egyébként ezek a programok is általában a színjátszó csoport aktív közreműködésével készülnek.
Ejtsünk szót most a kétes értékű „amatőr” jelzőről. Ha az Idegen Szavak Szótárát hívom segítségül, ott így fogalmaznak: amatőr: műkedvelő, aki nem foglalkozás- szerűen, hanem kedvtelésből foglakozik valamivel. Nos, ez a „kedvtelés” a társulat tagjainak többhavi felkészülést jelent, csupán két előadásért. De nem hiszem, hogy a színház tagjai közül bárki is mérlegelné, hogy miféle áldozatvállalást jelent „csepűrágónak” lenni. Az amatőrség inkább abban jelentkezik, hogy össze kell egyeztetni a próbák és az előadások időpontját azzal a munkával, ami a megélhetést biztosítja. Mert itt nincs gázsi. De akkor mi van?! Hát először is, fantasztikus légkör a próbákon. Valami olyasféle, amit az ember utoljára az iskola évei alatt tapasztalt, azokban a frankó osztályközösségekben. És az sem utolsó dolog, hogy ez a néhány fős gárda létrehoz, szinte a semmiből egy olyan programot, ami több száz embernek jelent önfeledt szórakozást. Igaz, lehet magolni a szöveget, és szuszogni a díszletfalakkal, de amikor elcsöndesül a nézőtér, és a függöny felgördül, akkor mi is részesei vagyunk annak a varázslatnak, amire csak a színház képes.
Ilyenkor a könyvelőből király lesz, a fodrászból doktor, a diáklányból dizőz, és hajlamosak vagyunk elhinni, hogy polgári lakosztályt, vadászkastélyt, vagy tárgyalótermet látunk a Magyar Ház színpadán.
Az elmúlt néhány évtizedben olajozottan működött a csoda, reméljük, a jövőben sem lesz másképp..
A színházról
Megszületett hát a Vancouveri Magyar Színház önálló internetes oldala, így végre mi is igénybe tudjuk venni a legmodernebb technikát munkásságunk ismertetésére.
Tán nem haszontalan némi visszatekintés sem, hiszen mindig vannak köztünk olyanok, akik most ismerkednek a magyar közösséggel és azon belül a színházzal. Ha a színház múltjára vagyunk kíváncsiak, remek „puska” áll a rendelkezésünkre. Pár évvel ezelőtt megjelent egy kiadvány, „Rivaldafényben” címmel, Hegedős Györgyi szerkesztésében. Ez a vaskos kötet a vancouveri magyar színjátszás első 25 évét foglalja össze. Ebből megtudhatjuk, hogy az 1970-es évek elejére tehető a színház indulása. A Magyar Énekkar néhány lelkes tagja nem elégedett meg a jó hangulatú viccmesélős partikkal, úgy érezték, többre képesek. Rövid jeleneteket, énekszámokat, villámtréfákat állítottak színpadra és a kedvező fogadtatás további kísérletekre ösztönözte őket. Oldalakon keresztül sorolhatnánk azoknak a neveit, akik részt vállaltak ezekből az előadásokból, nemcsak a színpadon, de a háttérben is. Nagyon bízom benne, hogy egyszer ez az emlékalbum is felkerül az internetes oldalunkra, hogy méltó emléket állíthassuk lelkes honfitársainknak, akik közül sokan nincsenek már köztünk.
Bizony, elszaladt néhány évtized a kezdetek óta, és természetesen kissé megváltoztak a dolgok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az 1974-es keltezésű színlap, ahol a belépődíj 2 dollár volt a felnőttek részére, a gyerekjegy meg komoly 50 centbe kóstált. De a plakát már Hegedős Györgyit hirdeti rendezőként, és itt álljunk meg egy szóra. Györgyi személyében egy profi került a társulathoz és az ő rendezéseivel kezdődően beszélhetünk magyar színházról itt, Vancouverben. A fejlődéshez, a továbblépéshez feltétlenül szükség volt a szaktudására, színészi és rendezői tehetségére, sőt a szimatára, amivel színpadra segítette jó néhány honfitársunkat.
A sikeres bemutatók nemcsak a nézőket vonzották. A társulat létszáma is szépen gyarapodott, és egyre nagyobb feladatokra mertek vállalkozni. Előkerültek a három felvonásos darabok, szélesedett a repertoár. Igényesebb lett a színpadkép, kezdett feltöltődni a ruharaktár, szaporodtak a kellékeink. Sajátos út volt ez. Míg más kanadai nagyvárosokban meghívott magyar művészekkel szórakoztatták a nagyérdeműt, addig itt önerőből készült produkciókkal várták a közönséget. Itt minden előadás csapatmunka eredménye volt. Ez azóta sincs másként, függetlenül attól, hogy milyen névvel várta a színház a szórakozni vágyókat. Egy ideig ugyanis Dajka Margit nevét viselte színházunk, de aztán visszatértünk a gyökerekhez. Ma ismét (Vancouveri) Magyar Színház névvel várjuk a látogatókat, mint hajdanán, azon az emlékezetes színlapon. Igaz, ma már 15 dollár körül mozognak a jegyárak. Hja, most ilyen időket élünk!
De a lelkesedés, a játszási kedv, az önzetlen adni akarás azóta is megvan. Sőt!
Balla András
