Mielőtt kifecsegnék néhány intimitást Móricz Zsigmond magánéletéről, hadd áruljam el, hogy mindezt annak kapcsán teszem, hogy a Vancouveri Magyar Színház e jeles szerző komédiáit tűzte műsorra 2O11. november 26-án és 27-én.
Az őszi bemutatón három jelenetet láthattunk, zenei kísérettel, táncbetétekkel. Az élőzenét a Forrás Zenekar két kiváló tagja Miklós Lajos és Kabók Szabolcs szolgáltatta igen hatásosan, a tőlük megszokott magas színvonalon.
A jelenetek pedig? Nos, Móricz minden esetben a férfi és a nő kapcsolatát járja körbe. Igen, csillog a humor ezekben a jelenetekben, de nem feledhetjük, hogy a szerző párkapcsolataiban nem a derű játszotta a főszerepet. Első felesége öngyilkos lett, második házassága sem volt valami sikeres, és később olyan kapcsolatba keveredett, amilyennel manapság Woody Allen borzolta a kedélyeket. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy még ott is sötét színeket használ, ahol kifejezetten a szórakoztatás a cél. És ne feledjük, hogy egy letűnt világ üzenetét hordozzák ezek az életképek. Egy olyan korszakét, ahol a nők alárendelt szerepet játszottak a párkapcsolatokban és ahol még bőven kijutott nekik a pofonokból, ütlegekből. Tehát ebből sajátos anyagból próbált a szerző derűt fakasztani. Hajoljunk meg a teljesítménye előtt, mert azért volt alkalmunk nevetgélni bőven.
A „Dufla Pofon” mindjárt a nászéjszakán csattan el, de ez csak egy szerény epizód ebben a mozgalmas jelenetben. Mert amíg idáig eljutnak a szereplők, (sőt, ezután is) valóságos érzelmi hullámvasútnak vagyunk tanúi. Molnár László és Pasek Gabi érdeme, hogy hihetően adták elő ezeket a gyors váltásokat. Hiszen van itt minden: harag, kibékülés, acsarkodás, vádaskodás, indulatok, szitkok, számonkérések, öröm, bánat, némi gyász és szexuális gerjedelem is. Laci egyre magabiztosabb a színpadon, Gabi pedig ösztönösen érzi, hogy milyen eszközökkel tudja egyre hitelesebbé tenni az általa megformált karaktert.
Marton Marianna egészítette ki a tehetséges duót, kettős szerepben, rövid, de annál hatásosabb megjelenéseivel remekül alkalmazkodott a pároshoz. Szép, tiszta beszéde külön érték.
A „Politika” c. jelenet Gyarmati Farkas Dezsőnek és Takács–Cox Anikónak nyújtott érdekes játéklehetőséget. Valljuk be, itt a szerző nem dúskált a poénokban, így a rendező és a szereplők találékonyságára volt szükség, hogy ez a jelenet „eladható” legyen. Dezső ezúttal is hozta a tőle megszokott színvonalat, kár, hogy a darab rövidsége miatt nem volt lehetősége hosszabb színpadi jelenlétre. Karcos, mély orgánumát mindig szívesen hallgatjuk.
Anikó „új fiú” a csapatban és ez az állítás tán nem is tűnik képtelenségnek, hiszen igencsak betyáros verbunkost táncolt a jelenet végén. De nemcsak ebben a férfias táncban jeleskedett, hanem a prózai részben is, ahol indulatosan perlekedett az újságjába temetkező férjjel. Reméljük lesz folytatás az ígéretes kezdet után.
Az előadás végére maradt a méltán legtöbbet játszott komédia, vagyis „ A zördög”. Ez természetesen nem elírás, ahogy a dufla szó sem, hiszen Móricz hűen követi az élőbeszédben hallott ferdítéseket.
Párdányi Miklós és Katona László vigyázták a dinnyét, két külsőleg alig különböző, mégis szögesen ellentétes karaktert formálva. Elnyújtott beszédük, lassú, megfontolt mozdulataik, pusztai okoskodásuk iskolapéldája a színészi telitalálatnak. A sok azonosság ellenére mégis mindketten önálló életre tudták kelteni az általuk formált személyt. Egy darab magyar pusztát csempésztek a színpadra, harsányra formázott, de mégis a hitelesség határain belül maradó figuráikkal.
Aztán megjelent Pór Gabi, hogy könnyed, kacér és légies legyen a szépasszony szerepében, és hogy nem sokkal később egy mesebeli boszorka alakjában térjen vissza. Igaz, azok nem szoktak ilyen mulatságosak lenni. Annyira hatásos volt ez a váltás, hogy néhány avatatlan néző két szereplőre tippelt. Gabi valósággal fürdött ebben a hálás szerepben. Az előadás legmulatságosabb perceit szerezte a levakarhatatlan csúnya asszony minden megnyilvánulásával. Hogy énekelni is tud, azt csak zárójelben tenném hozzá.
A rendező, Szabados Mihály a vásári komédia világában kívánta mozgatni hőseit, ezért is volt az a sok harsány, szinte bohócos arckikészítés. A monumentális falvédők, és a jelzés-szerű díszletek szintén ezt a hangulatot erősítették. De ezzel együtt, mégis ott lopakodtak a jelenetekben a való élet ellesett pillanatai. És tán ez a rendező egyik legnagyobb érdeme, a komédiába ágyazott valóságábrázolás képessége. Tudjuk, hogy hosszú hónapok és tanulmányok előzték meg az előadást, de nem volt hiábavaló az erőfeszítés. Szereplői maradéktalanul megvalósítottak egy mesevilágot, ahol azért visszaköszön a realitás. Mihály rengeteg ötlettel fűszerezte a szerző által megírt anyagot. Sajátos szemléletmódja új színnel gazdagította a Vancouveri Magyar Színház repertoárját.
Adós vagyok még a háttérben dolgozók névsorával, de olyan jó kis színlappal fogadta a társulat a nézőket, hogy felesleges itt nekem megismételni az ott látható felsorolást. Itt csak annyit, hogy hálás köszönet az önzetlen és áldozatos csapatmunkáért.
Hogy mi jön ezután? Azt hiszem, teljesen mindegy. A lényeg, hogy továbbra is magyar szót halljunk a színpadról.
Balla András
Sunday, December 18, 2011
Tuesday, June 7, 2011
Ha a függöny szétmegy …
...hát akkor majd összevarrják- tartja egy régi kaján mondás. Mifelénk, vagyis a Magyar Házban június 4-én és 5-én nyílt szét ez a nevezetes szövetárú, egy Goldoni darab kedvéért. A szerzőről azért illik annyit tudni, hogy a XVIII. században élt és 120 színdarabot hozott össze. Szép mennyiség! Ráadásul korát megelőző formai kísérletek jellemzik ezeket a darabokat. Nem csoda tehát, hogy ma is előveszik a színházak, ha biztos sikerre vágynak.
A Vancouveri Magyar Színház ezúttal új rendezőt avatott. Molnár László vállalkozott arra, hogy több hónapos kemény munkával szórakozást nyújtson az érdeklődőknek arra a bizonyos két alkalomra.
Kezdjük mindjárt a díszlettel. A „Chioggiai csetepaté” cselekménye egy kis olasz halászfaluban játszódik és valóban, ezúttal egy darab Itáliát varázsoltak a színpadra a díszletezők élükön persze a rendezővel, aki úgy látszik semmi megerőltető munkából nem akart kimaradni. Jól szolgálta a cselekményt a szűkös falusi utcakép, ahol a két család szinte szó szerint egymás nyakán él. De ez még nem minden! Részt vett a játékban a terem balsarkába épített emelvény, sőt a bejárat is. Ügyes ötlet volt a rendezőtől, hogy ilyen nemes egyszerűséggel küzdötte le a színpad fogyatékosságait és teremtett játékteret újabb helyszínek bevonásával.
Hogy miről szól a darab? Miről is lehet szó egy olyan faluban, ahol krónikus férfihiány van, és ha valamelyik fehérnépnek mégis jut férfi, az is a tengeren hánykolódik hónapokig. Naná, hogy a pletykáé meg az ármánykodásé a főszerep, és ha még jut idő valamire a csipkeverés mellett, akkor az elsősorban az esélyek latolgatása a férjhezmenetelre.
De kiket is láthattunk ebben a vérbő komédiában? Párdányi Miklós ezúttal egy öreg halászt játszott. Túlzásokra csábító karakteréből sikerült hús-vér figurát formálnia. Egy olyan férjet állított elénk, aki jobban érzi magát a háborgó tengeren, mint odahaza, az asszonyok csatározásai közepette.
Bristow Ilona a Tepsifarú Pasqua szerepében tündökölt. Icát, úgy tűnik, elkíséri színészi alakításai során az a bizonyos hátsó idom fontossága. Pár éve egy igencsak termetes popóval megáldott munkásnőt alakított, nyiltszíni tapsra ragadtatva ezzel a közönséget. És most megint az a hátsó fertály. Ica remekelt ebben a szerepben! Minden további nélkül el tudjuk hinni, hogy efféle nyers, de jószívű, zsémbes, pletykás, de a mások sorsát szívén viselő fehérnép éldegélt ebben a kis halászfaluban. Könnyesre röhögtük magunkat Ica mesterkedésein. Színész és szerep tökéletes találkozását láthattuk.
Szebényi Balázs valami egészen rendkívülit produkált! Szerepe szerint hadarnia kellett a szövegét, amit végig bírt szusszal. Közben azért arra a bravúrra is képes volt, hogy érthettünk néhány poént ebből a locsogásból. Balázs ezzel a teljesítményével bármelyik profi társulatban megállná a helyét. A szerep kedvéért még új külsőt is öltött, minden elismerésünk tehát ezért az alakításért.
Molnár Csilla másodszor szerepelt a társulatban, mégis, rutinos színészeket megszégyenítő magabiztossággal mozgott a színpadon. Sajátságos színt adott karakterének, amit tovább fokozott elnyújtott mondataival. A bírósági jelenetben az utolsó cseppig kihasználta a szerep adta lehetőségeket, hatalmas sikert aratva ezzel.
Csiszár Gergő hibátlanul hozta a szerep követelményeit. Kemény volt, harcias, makacs és bosszúvágyó – nem kis teljesítmény ez, valljuk be. Az pedig külön erénye, hogy ezekkel a fajsúlyos tulajdonságaival sem lógott ki egy komédia kereteiből. Kerülte a túlzásokat és ettől vált igazán életszerűvé a karaktere.
Pasek Gabriella- csak sajnálhatjuk, hogy a szerző nem volt kissé bőkezűbb ezzel a nőalakkal. Gabi így is a maximumot tudta nyújtani, különösen akkor, amikor alkalma volt egy kis külön játékra a bírósági jelenetben. Gabi játékában a természetesség a legnagyobb erény. A legvadabb helyzet is hihetővé válik, pusztán azért, mert egy hús-vér karaktert visz a színpadra.
Pór Gabriella- Gabi már sokféle szerepben bizonyította képességeit, de tán még sohasem volt ennyire jó és meggyőző, mint ebben a komédiában. Alakításában nemcsak a felszínt láthattuk. Nemcsak a csevegő, pletykálkodó, féltékenykedő, a vénkisasszonyság rémétől félő leányzót állította színpadra, de megsejtetett valamit az egyedül maradottakra leselkedő magányából és elhagyatottságából. És mindezt egy komédia keretében. Az a jelenet, amikor sírásba fullad a veszekedése- azt tanítani lehetne a főiskolán. Köszönjük Gabi!
Polányi Miklós – a rendezők csak érte fognak kiáltani, ha szükség van a darabjukban egy kedves, bohókás, laza fickóra, aki az egyik percben olvadozni tud a szerelemtől, a másikban meg bosszút liheg. Irigylésre méltó természetességgel játszik - sőt ez már nem is játék, inkább egy darab valóság, ahogy éli figuráit a színpadon.
Szenáki Ágnes - na nézd csak, egy új tehetség! Először a társulatban és semmi lámpaláz, sőt! Egy remekül megformált karakter. Mert a színész akkor jó, ha hajlamosak vagyunk elhinni amit láttat velünk. Mi pedig hisszük, hogy ilyen lehetett egy férjfogásról álmodozó csitri abban a kis itáliai halászfaluban. Olaszosan indulatos és lobbanékony is tudott lenni, az egyéb praktikákról nem is szólva. Igazi nyereség ez a leányzó.
Ollé Attila- Hát igen, ilyen egy minden lében kanál mihaszna, akivel mindig történik valami. Attila játékában az a legnagyobb bravúr, hogy meg tudja kedveltetni a nézővel ezt a semmirekellőt. Figurája él, mozog, betölti a színpadot, olaszos harsánysága és kóklersége mellett elfogadható apróság, hogy beszéde néha egy cigányprímásra emlékeztet. Nagy öröm, hogy újra láthattuk a színpadon olyan hosszú kihagyás után.
Gyarmati Farkas Dezső- Nincs kis szerep, csak… jaj, dehogy nincs! De legalább Dezső ügyesen gazdálkodott azokkal a percekkel, amíg színpadon volt. Tekintélyt parancsoló derékmérete és rozsdás hangja jól kamatozott ebben az igazságosztó szerepben.
Marton Soma- egy új arc, egy fiatal művészpalánta, aki a jelek szerint szintén nem ismeri a lámpalázat. Reméljük, végleg hozzánk csapódik, mert híján vagyunk az ilyen ügyes ifjaknak. Soma kis némajátékai a bírósági jelenetekben sejteni engedik, hogy egy ösztönös tehetség ez az ifjú ember.
Szabados Mihály – Misinek nem volt könnyű dolga, mert míg mások a csodálatos színpadi díszletek között bűvölték a nézőket, addig neki egy falatnyi emelvény jutott. Igaz, ez sem gátolta abban, hogy életre keltse a bíró személyét. De nemcsak egy vérbő, temperamentumos, nőfaló hatósági embert formált. Karakterében ott bujkált a szinte száműzetésben élő nemesember kritikus látásmódja is. Karmesteri eréllyel irányította a dolgok menetét és játékával megszabta az előadás tempóját is. A bírósági páros jelenetek tulajdonképpen azoknak a szereplőknek adtak lehetőséget egyéni játékra, akik korábban csak közös jelenetekben szerelhettek. Értette a dolgát Goldoni mester, nagyon jól tudta, hogy egy ilyen lehetőség milyen fontos eleme a színészi játéknak. Ez a módszer azóta sem tűnt el a színről, hiszen máshol is előszeretettel alkalmazzák, ahol a csapatjáték van túlsúlyban. Gondoljunk csak a Beatles filmre, ahol a fiúk állandó közös játékát később egy-egy magánjelenettel színesítik. Ez esetben a lányok (és Propeller Fortunátó) kaptak egyéni játéklehetőséget a bírósági jelenetben. Misi külön erénye, hogy önzetlenül elősegítette a vele játszó személyek sikerét. Nagy nyeresége a társulatnak, hogy profi művész létére sorainkat erősíti.
A rendezőről még annyit, hogy tökéletesen oldotta meg a színpadi mozgásokat, a jelenetek átkötését és nem utolsó sorban remekül „hozta” azt a hamisítatlan mediterrán hangulatot, ahol ilyen huncutságok előfordulhatnak. Lacinak volt mersze ahhoz is, hogy a vaskosabb kifejezéseket is felvigye a Magyar Ház színpadára. És lám, csatát nyert. Sikerült a jó ízlés határain belül maradnia. És akkor hol vagyunk még az otthoni Nemzeti Színház előadásának nyelvezetétől!
Még egy szó az önzetlen háttérmunkásokról, a súgás korántsem egyszerű feladatát ellátó Varga Évát és Hajdú Csillát külön elismerés illeti valamint Szeitz Andrást, aki színpadmesterként állt a társulat rendelkezésére. Ő nem jön zavarba a nagyobb feladatoktól sem, reméljük, hogy számolhatunk vele a jövőben is.
Molnár Szofi ült a toronyban, mesterien kezelve a hang és fénytechnikát. Minden elismerésünk, hiszen úgy lett bedobva a mélyvízbe. Aki látta a keverőpultot, az tudja, hogy több gomb van ott, mint egy tucat generális zubbonyán, szóval igazán remek, hogy valaki ilyen értőn, elsőre!
Volt még ugye a smink és a frizurák, Kozma Krisztina jóvoltából. Ezekről csak annyit, hogy végre igazi színházi színvonal volt ezen a téren is.
Most ide a végére kéne valami frappáns záró mondat. Da ha az eddigiekből nem sikerült az olvasónak leszűrni, hogy egy (helyesebben két) ízig-vérig remek színházi előadást láthattunk, akkor úgyis minden hiába.
Balla András
A Vancouveri Magyar Színház ezúttal új rendezőt avatott. Molnár László vállalkozott arra, hogy több hónapos kemény munkával szórakozást nyújtson az érdeklődőknek arra a bizonyos két alkalomra.
Kezdjük mindjárt a díszlettel. A „Chioggiai csetepaté” cselekménye egy kis olasz halászfaluban játszódik és valóban, ezúttal egy darab Itáliát varázsoltak a színpadra a díszletezők élükön persze a rendezővel, aki úgy látszik semmi megerőltető munkából nem akart kimaradni. Jól szolgálta a cselekményt a szűkös falusi utcakép, ahol a két család szinte szó szerint egymás nyakán él. De ez még nem minden! Részt vett a játékban a terem balsarkába épített emelvény, sőt a bejárat is. Ügyes ötlet volt a rendezőtől, hogy ilyen nemes egyszerűséggel küzdötte le a színpad fogyatékosságait és teremtett játékteret újabb helyszínek bevonásával.
Hogy miről szól a darab? Miről is lehet szó egy olyan faluban, ahol krónikus férfihiány van, és ha valamelyik fehérnépnek mégis jut férfi, az is a tengeren hánykolódik hónapokig. Naná, hogy a pletykáé meg az ármánykodásé a főszerep, és ha még jut idő valamire a csipkeverés mellett, akkor az elsősorban az esélyek latolgatása a férjhezmenetelre.
De kiket is láthattunk ebben a vérbő komédiában? Párdányi Miklós ezúttal egy öreg halászt játszott. Túlzásokra csábító karakteréből sikerült hús-vér figurát formálnia. Egy olyan férjet állított elénk, aki jobban érzi magát a háborgó tengeren, mint odahaza, az asszonyok csatározásai közepette.
Bristow Ilona a Tepsifarú Pasqua szerepében tündökölt. Icát, úgy tűnik, elkíséri színészi alakításai során az a bizonyos hátsó idom fontossága. Pár éve egy igencsak termetes popóval megáldott munkásnőt alakított, nyiltszíni tapsra ragadtatva ezzel a közönséget. És most megint az a hátsó fertály. Ica remekelt ebben a szerepben! Minden további nélkül el tudjuk hinni, hogy efféle nyers, de jószívű, zsémbes, pletykás, de a mások sorsát szívén viselő fehérnép éldegélt ebben a kis halászfaluban. Könnyesre röhögtük magunkat Ica mesterkedésein. Színész és szerep tökéletes találkozását láthattuk.
Szebényi Balázs valami egészen rendkívülit produkált! Szerepe szerint hadarnia kellett a szövegét, amit végig bírt szusszal. Közben azért arra a bravúrra is képes volt, hogy érthettünk néhány poént ebből a locsogásból. Balázs ezzel a teljesítményével bármelyik profi társulatban megállná a helyét. A szerep kedvéért még új külsőt is öltött, minden elismerésünk tehát ezért az alakításért.
Molnár Csilla másodszor szerepelt a társulatban, mégis, rutinos színészeket megszégyenítő magabiztossággal mozgott a színpadon. Sajátságos színt adott karakterének, amit tovább fokozott elnyújtott mondataival. A bírósági jelenetben az utolsó cseppig kihasználta a szerep adta lehetőségeket, hatalmas sikert aratva ezzel.
Csiszár Gergő hibátlanul hozta a szerep követelményeit. Kemény volt, harcias, makacs és bosszúvágyó – nem kis teljesítmény ez, valljuk be. Az pedig külön erénye, hogy ezekkel a fajsúlyos tulajdonságaival sem lógott ki egy komédia kereteiből. Kerülte a túlzásokat és ettől vált igazán életszerűvé a karaktere.
Pasek Gabriella- csak sajnálhatjuk, hogy a szerző nem volt kissé bőkezűbb ezzel a nőalakkal. Gabi így is a maximumot tudta nyújtani, különösen akkor, amikor alkalma volt egy kis külön játékra a bírósági jelenetben. Gabi játékában a természetesség a legnagyobb erény. A legvadabb helyzet is hihetővé válik, pusztán azért, mert egy hús-vér karaktert visz a színpadra.
Pór Gabriella- Gabi már sokféle szerepben bizonyította képességeit, de tán még sohasem volt ennyire jó és meggyőző, mint ebben a komédiában. Alakításában nemcsak a felszínt láthattuk. Nemcsak a csevegő, pletykálkodó, féltékenykedő, a vénkisasszonyság rémétől félő leányzót állította színpadra, de megsejtetett valamit az egyedül maradottakra leselkedő magányából és elhagyatottságából. És mindezt egy komédia keretében. Az a jelenet, amikor sírásba fullad a veszekedése- azt tanítani lehetne a főiskolán. Köszönjük Gabi!
Polányi Miklós – a rendezők csak érte fognak kiáltani, ha szükség van a darabjukban egy kedves, bohókás, laza fickóra, aki az egyik percben olvadozni tud a szerelemtől, a másikban meg bosszút liheg. Irigylésre méltó természetességgel játszik - sőt ez már nem is játék, inkább egy darab valóság, ahogy éli figuráit a színpadon.
Szenáki Ágnes - na nézd csak, egy új tehetség! Először a társulatban és semmi lámpaláz, sőt! Egy remekül megformált karakter. Mert a színész akkor jó, ha hajlamosak vagyunk elhinni amit láttat velünk. Mi pedig hisszük, hogy ilyen lehetett egy férjfogásról álmodozó csitri abban a kis itáliai halászfaluban. Olaszosan indulatos és lobbanékony is tudott lenni, az egyéb praktikákról nem is szólva. Igazi nyereség ez a leányzó.
Ollé Attila- Hát igen, ilyen egy minden lében kanál mihaszna, akivel mindig történik valami. Attila játékában az a legnagyobb bravúr, hogy meg tudja kedveltetni a nézővel ezt a semmirekellőt. Figurája él, mozog, betölti a színpadot, olaszos harsánysága és kóklersége mellett elfogadható apróság, hogy beszéde néha egy cigányprímásra emlékeztet. Nagy öröm, hogy újra láthattuk a színpadon olyan hosszú kihagyás után.
Gyarmati Farkas Dezső- Nincs kis szerep, csak… jaj, dehogy nincs! De legalább Dezső ügyesen gazdálkodott azokkal a percekkel, amíg színpadon volt. Tekintélyt parancsoló derékmérete és rozsdás hangja jól kamatozott ebben az igazságosztó szerepben.
Marton Soma- egy új arc, egy fiatal művészpalánta, aki a jelek szerint szintén nem ismeri a lámpalázat. Reméljük, végleg hozzánk csapódik, mert híján vagyunk az ilyen ügyes ifjaknak. Soma kis némajátékai a bírósági jelenetekben sejteni engedik, hogy egy ösztönös tehetség ez az ifjú ember.
Szabados Mihály – Misinek nem volt könnyű dolga, mert míg mások a csodálatos színpadi díszletek között bűvölték a nézőket, addig neki egy falatnyi emelvény jutott. Igaz, ez sem gátolta abban, hogy életre keltse a bíró személyét. De nemcsak egy vérbő, temperamentumos, nőfaló hatósági embert formált. Karakterében ott bujkált a szinte száműzetésben élő nemesember kritikus látásmódja is. Karmesteri eréllyel irányította a dolgok menetét és játékával megszabta az előadás tempóját is. A bírósági páros jelenetek tulajdonképpen azoknak a szereplőknek adtak lehetőséget egyéni játékra, akik korábban csak közös jelenetekben szerelhettek. Értette a dolgát Goldoni mester, nagyon jól tudta, hogy egy ilyen lehetőség milyen fontos eleme a színészi játéknak. Ez a módszer azóta sem tűnt el a színről, hiszen máshol is előszeretettel alkalmazzák, ahol a csapatjáték van túlsúlyban. Gondoljunk csak a Beatles filmre, ahol a fiúk állandó közös játékát később egy-egy magánjelenettel színesítik. Ez esetben a lányok (és Propeller Fortunátó) kaptak egyéni játéklehetőséget a bírósági jelenetben. Misi külön erénye, hogy önzetlenül elősegítette a vele játszó személyek sikerét. Nagy nyeresége a társulatnak, hogy profi művész létére sorainkat erősíti.
A rendezőről még annyit, hogy tökéletesen oldotta meg a színpadi mozgásokat, a jelenetek átkötését és nem utolsó sorban remekül „hozta” azt a hamisítatlan mediterrán hangulatot, ahol ilyen huncutságok előfordulhatnak. Lacinak volt mersze ahhoz is, hogy a vaskosabb kifejezéseket is felvigye a Magyar Ház színpadára. És lám, csatát nyert. Sikerült a jó ízlés határain belül maradnia. És akkor hol vagyunk még az otthoni Nemzeti Színház előadásának nyelvezetétől!
Még egy szó az önzetlen háttérmunkásokról, a súgás korántsem egyszerű feladatát ellátó Varga Évát és Hajdú Csillát külön elismerés illeti valamint Szeitz Andrást, aki színpadmesterként állt a társulat rendelkezésére. Ő nem jön zavarba a nagyobb feladatoktól sem, reméljük, hogy számolhatunk vele a jövőben is.
Molnár Szofi ült a toronyban, mesterien kezelve a hang és fénytechnikát. Minden elismerésünk, hiszen úgy lett bedobva a mélyvízbe. Aki látta a keverőpultot, az tudja, hogy több gomb van ott, mint egy tucat generális zubbonyán, szóval igazán remek, hogy valaki ilyen értőn, elsőre!
Volt még ugye a smink és a frizurák, Kozma Krisztina jóvoltából. Ezekről csak annyit, hogy végre igazi színházi színvonal volt ezen a téren is.
Most ide a végére kéne valami frappáns záró mondat. Da ha az eddigiekből nem sikerült az olvasónak leszűrni, hogy egy (helyesebben két) ízig-vérig remek színházi előadást láthattunk, akkor úgyis minden hiába.
Balla András
Thursday, April 14, 2011
Gyerek Klub - Közlemény
Sajnálattal értesitem az olvasókat, hogy a Magyar Házban működő Gyerek Klub az érdeklődés teljes hiánya miatt megszűnik. A Decemberi, Januári, Februári és Márciusi Gyerek Klub napokon feleségemmel Jugovits Rozáliával hiába vártuk a gyerekeket a felkészitett teremben, az gyerek zsivaly nélkül maradt. Neki ezúton köszönöm meg a segitségét és támogatását.
Horváth Zoltán
Horváth Zoltán
Sunday, January 30, 2011
Köszönet...
Hadd mondjunk most mi is köszönetet valaki olyannak, aki nem sokszor részesül benne, hiszen általában Ő az, aki másoknak köszöni érdemeiket. Igen, Balla Andrásról van szó. Mint annyi minden az évek során, a Kodály est megszervezése is Andrásnak köszönhető: a segitőgárda összeválogatása, az ismeretterjesztő munka kivitelezése, és az, hogy tanácsaival és támogatásával segitette az előadás végrehajtásában segédkezőket, azaz minket. Köszönet érte! Szeitz András
Esti iskola Bartalus Ilonával
Nem tehetek róla, mindig az időjárással kell kezdenem. Meg kell osztanom mindenkivel azt az örömhírt, hogy a legzordabb telet jósló előjelzések ellenére, január 22-én megint kiskabátos-tavaszias idő volt, tehát könnyedén eljuthattunk a Magyar Házba. Az más kérdés, hogy csupán hatvan fő jött össze erre a különleges alkalomra. De ha belegondolunk, nem is olyan szerény ez a szám, főleg, hogy oktatást ígért a műsor plakátja. Igen, Bartalus Ilona, nemzetközi hírű muzsikustanár adott ízelítőt tanítási módszereiből, melyben kiemelt szerep jutott Kodály Zoltánnak.
A terem elrendezése már sejtetni engedte, hogy nem táncolni fogunk. Egy iskolai tábla a „tanári asztal” mögött, középen a padsorokat idéző asztalok a nebulóknak, rajtuk írószerszámok és nyomtatványok. De mindössze ennyi idézte az iskolatáskás időket, mert Párdányi Miklós bevezetője már a megszokott baráti hangulatot árasztotta. Rövid ismertetőjében bemutatta Bartalus Ilikét. Az életút tárgyilagos felsorolásából egy gazdag, sokszínű, sikeres művészpálya állomásait ismerhettük meg.
És aztán Ilike. Kedvesen, közvetlenül, magától értetődő természetességgel nyitogatta a zenei világ titkait rejtő ablakokat. Ilike nemcsak akkor varázsolja el hallgatóit, ha dúdol, vagy énekel. Beszédhangját is csodálatos tisztaság és hibátlan kiejtés jellemzi.
Előadásában érződött a téma szenvedélyes szeretete és az anyag tökéletes ismerete. De ebből a szeretetből bőséggel jutott a hallgatóságnak is. Ilyen légkörben nem volt megoldhatatlan feladat. Kezdtük sejteni, hogy minek köszönhető a nemzetközi elismerés.
Természetesen a kodályi hagyaték is szóba került. A zenei nevelés fontossága, amely kihat az egész személyiségre. És az a hatalmas munka a Mester részéről, melynek eredményeként az egész magyar zenei oktatás fejlődésnek indult.
Mi egy magyar népdallal és egy Schubert remekművel ismerkedhettünk. És ezeken keresztül egy kicsit beleszédülhettünk ebbe a végtelenül gazdag, csodálatos mesevilágba. Aztán már dalolni sem szégyelltünk, hiszen Ilike játszi könnyedséggel oldotta a feszültséget.
Még a feladatlapok sem riasztottak. Szeitz Andris barátom mellettem ült, éppen a ritmus diktandó lapját töltötte ki helyesen. Ránézett az én lapomra, láthatta, hogy nekem is sikerült, kedvesen megérdeklődte: - Szintén zenész?
Csak az a fránya vekker ne csörgött volna olyan hamar! De eltelt az egy óra, a hallgatók meg követelték a ráadást. Furcsa egy iskola az ilyen, ahol nem a kicsöngetésért áhítoznak a diákok.
Aztán a szünet, majd egy rövid filmrészlet Ilike egyik munkájából. Ebben Schubert
„Pisztráng”-ját elemzi kedvesen, közvetlenül, de nem szájbarágóan. E néhány percből is egyértelmű, hogy a vászonra is át tudja menteni pedagógusi erényeit.
Végül pedig a portréfilm, amely a hetvenedik születésnap alkalmából készült a Duna Televízió műhelyében. Semmi dicsekvés az önvallomásnál - inkább egy őszinte ember jogos elégedettsége a sikerrel végzett munka után. Néhány családi felvétel teszi teljessé a bemutatkozást, hogy azért tudjuk, majd fél évszázados sikeres házasságot, három gyermeket és két unokát mondhat magáénak. Janota Gábor a férj, neves fagott művészként osztozott Ilikével a művészi sorsban.
A program végén szerény virágcsokorral köszöntöttük kedves tanárnőnket. Ennyi volt a jutalma, mert Ilike visszautasított mindenféle tiszteletdíjat. Az est bevételét az iszapkárosultaknak juttatjuk el.
Az illendőség azt kívánja, hogy ejtsünk szót azokról is, akik az est létrejöttén munkálkodtak: Pór Gabriella, aki szervezett, intézkedett és kézben tartott mindent, kislánya, Enikő, aki a Magyar Ház fennállása óta a legfiatalabb és legkedvesebb pénztáros volt, Horváth Zoltán, aki nemcsak a hangtechnikát szelídítette sikerrel, de az iskolai táblát is felhajtotta, Szebényi Balázs a szállítást oldotta meg, Szeitz András, aki ügyelőként olyan volt, mint az illetékes elvtárs: minden hozzá tartozott, Párdányi Miklós, aki úgy tud műsort vezetni, hogy lassan azt is oktatni lehet, Kollár Zoltán, aki az utolsó pillanatban érkező felkérésnek eleget téve videózott a tőle megszokott profizmussal, és nem utolsó sorban a Magyar Ház vezetősége, akik nemcsak önzetlenül támogatták az est létrejöttét, de tevékenyen részt is vettek a feladatokban. Valamint Tolnai Zsuzsát illeti még elismerés, bőkezű kaja adományáért, amit pillanatok alatt felfaltunk.
Ha valaki kimaradt a felsorolásból, elnézést, de már én is öregszem.
És mennyi mindent kaphatnánk még, ha ezek az alkalmak rendszeresek lennének!
Mert a jelek szerint ez csak rajtunk múlik, hiszen Ilike továbbra is szívesen vállalkozik arra, hogy tanítson bennünket. Mert imád tanítani. Nem úgy, mint a közismert viccben szereplő fiatalember, aki felvételizik a Tanárképzőbe, és a vizsgáztató nekiszegezi a kérdést: - Tud három dolgot mondani, amiért pedagógus szeretne lenni?
Mire a válasz:
- Igen. Június, július, augusztus.
A terem elrendezése már sejtetni engedte, hogy nem táncolni fogunk. Egy iskolai tábla a „tanári asztal” mögött, középen a padsorokat idéző asztalok a nebulóknak, rajtuk írószerszámok és nyomtatványok. De mindössze ennyi idézte az iskolatáskás időket, mert Párdányi Miklós bevezetője már a megszokott baráti hangulatot árasztotta. Rövid ismertetőjében bemutatta Bartalus Ilikét. Az életút tárgyilagos felsorolásából egy gazdag, sokszínű, sikeres művészpálya állomásait ismerhettük meg.
És aztán Ilike. Kedvesen, közvetlenül, magától értetődő természetességgel nyitogatta a zenei világ titkait rejtő ablakokat. Ilike nemcsak akkor varázsolja el hallgatóit, ha dúdol, vagy énekel. Beszédhangját is csodálatos tisztaság és hibátlan kiejtés jellemzi.
Előadásában érződött a téma szenvedélyes szeretete és az anyag tökéletes ismerete. De ebből a szeretetből bőséggel jutott a hallgatóságnak is. Ilyen légkörben nem volt megoldhatatlan feladat. Kezdtük sejteni, hogy minek köszönhető a nemzetközi elismerés.
Természetesen a kodályi hagyaték is szóba került. A zenei nevelés fontossága, amely kihat az egész személyiségre. És az a hatalmas munka a Mester részéről, melynek eredményeként az egész magyar zenei oktatás fejlődésnek indult.
Mi egy magyar népdallal és egy Schubert remekművel ismerkedhettünk. És ezeken keresztül egy kicsit beleszédülhettünk ebbe a végtelenül gazdag, csodálatos mesevilágba. Aztán már dalolni sem szégyelltünk, hiszen Ilike játszi könnyedséggel oldotta a feszültséget.
Még a feladatlapok sem riasztottak. Szeitz Andris barátom mellettem ült, éppen a ritmus diktandó lapját töltötte ki helyesen. Ránézett az én lapomra, láthatta, hogy nekem is sikerült, kedvesen megérdeklődte: - Szintén zenész?
Csak az a fránya vekker ne csörgött volna olyan hamar! De eltelt az egy óra, a hallgatók meg követelték a ráadást. Furcsa egy iskola az ilyen, ahol nem a kicsöngetésért áhítoznak a diákok.
Aztán a szünet, majd egy rövid filmrészlet Ilike egyik munkájából. Ebben Schubert
„Pisztráng”-ját elemzi kedvesen, közvetlenül, de nem szájbarágóan. E néhány percből is egyértelmű, hogy a vászonra is át tudja menteni pedagógusi erényeit.
Végül pedig a portréfilm, amely a hetvenedik születésnap alkalmából készült a Duna Televízió műhelyében. Semmi dicsekvés az önvallomásnál - inkább egy őszinte ember jogos elégedettsége a sikerrel végzett munka után. Néhány családi felvétel teszi teljessé a bemutatkozást, hogy azért tudjuk, majd fél évszázados sikeres házasságot, három gyermeket és két unokát mondhat magáénak. Janota Gábor a férj, neves fagott művészként osztozott Ilikével a művészi sorsban.
A program végén szerény virágcsokorral köszöntöttük kedves tanárnőnket. Ennyi volt a jutalma, mert Ilike visszautasított mindenféle tiszteletdíjat. Az est bevételét az iszapkárosultaknak juttatjuk el.
Az illendőség azt kívánja, hogy ejtsünk szót azokról is, akik az est létrejöttén munkálkodtak: Pór Gabriella, aki szervezett, intézkedett és kézben tartott mindent, kislánya, Enikő, aki a Magyar Ház fennállása óta a legfiatalabb és legkedvesebb pénztáros volt, Horváth Zoltán, aki nemcsak a hangtechnikát szelídítette sikerrel, de az iskolai táblát is felhajtotta, Szebényi Balázs a szállítást oldotta meg, Szeitz András, aki ügyelőként olyan volt, mint az illetékes elvtárs: minden hozzá tartozott, Párdányi Miklós, aki úgy tud műsort vezetni, hogy lassan azt is oktatni lehet, Kollár Zoltán, aki az utolsó pillanatban érkező felkérésnek eleget téve videózott a tőle megszokott profizmussal, és nem utolsó sorban a Magyar Ház vezetősége, akik nemcsak önzetlenül támogatták az est létrejöttét, de tevékenyen részt is vettek a feladatokban. Valamint Tolnai Zsuzsát illeti még elismerés, bőkezű kaja adományáért, amit pillanatok alatt felfaltunk.
Ha valaki kimaradt a felsorolásból, elnézést, de már én is öregszem.
És mennyi mindent kaphatnánk még, ha ezek az alkalmak rendszeresek lennének!
Mert a jelek szerint ez csak rajtunk múlik, hiszen Ilike továbbra is szívesen vállalkozik arra, hogy tanítson bennünket. Mert imád tanítani. Nem úgy, mint a közismert viccben szereplő fiatalember, aki felvételizik a Tanárképzőbe, és a vizsgáztató nekiszegezi a kérdést: - Tud három dolgot mondani, amiért pedagógus szeretne lenni?
Mire a válasz:
- Igen. Június, július, augusztus.
Subscribe to:
Posts (Atom)