Sunday, January 30, 2011
Köszönet...
Hadd mondjunk most mi is köszönetet valaki olyannak, aki nem sokszor részesül benne, hiszen általában Ő az, aki másoknak köszöni érdemeiket. Igen, Balla Andrásról van szó. Mint annyi minden az évek során, a Kodály est megszervezése is Andrásnak köszönhető: a segitőgárda összeválogatása, az ismeretterjesztő munka kivitelezése, és az, hogy tanácsaival és támogatásával segitette az előadás végrehajtásában segédkezőket, azaz minket. Köszönet érte! Szeitz András
Esti iskola Bartalus Ilonával
Nem tehetek róla, mindig az időjárással kell kezdenem. Meg kell osztanom mindenkivel azt az örömhírt, hogy a legzordabb telet jósló előjelzések ellenére, január 22-én megint kiskabátos-tavaszias idő volt, tehát könnyedén eljuthattunk a Magyar Házba. Az más kérdés, hogy csupán hatvan fő jött össze erre a különleges alkalomra. De ha belegondolunk, nem is olyan szerény ez a szám, főleg, hogy oktatást ígért a műsor plakátja. Igen, Bartalus Ilona, nemzetközi hírű muzsikustanár adott ízelítőt tanítási módszereiből, melyben kiemelt szerep jutott Kodály Zoltánnak.
A terem elrendezése már sejtetni engedte, hogy nem táncolni fogunk. Egy iskolai tábla a „tanári asztal” mögött, középen a padsorokat idéző asztalok a nebulóknak, rajtuk írószerszámok és nyomtatványok. De mindössze ennyi idézte az iskolatáskás időket, mert Párdányi Miklós bevezetője már a megszokott baráti hangulatot árasztotta. Rövid ismertetőjében bemutatta Bartalus Ilikét. Az életút tárgyilagos felsorolásából egy gazdag, sokszínű, sikeres művészpálya állomásait ismerhettük meg.
És aztán Ilike. Kedvesen, közvetlenül, magától értetődő természetességgel nyitogatta a zenei világ titkait rejtő ablakokat. Ilike nemcsak akkor varázsolja el hallgatóit, ha dúdol, vagy énekel. Beszédhangját is csodálatos tisztaság és hibátlan kiejtés jellemzi.
Előadásában érződött a téma szenvedélyes szeretete és az anyag tökéletes ismerete. De ebből a szeretetből bőséggel jutott a hallgatóságnak is. Ilyen légkörben nem volt megoldhatatlan feladat. Kezdtük sejteni, hogy minek köszönhető a nemzetközi elismerés.
Természetesen a kodályi hagyaték is szóba került. A zenei nevelés fontossága, amely kihat az egész személyiségre. És az a hatalmas munka a Mester részéről, melynek eredményeként az egész magyar zenei oktatás fejlődésnek indult.
Mi egy magyar népdallal és egy Schubert remekművel ismerkedhettünk. És ezeken keresztül egy kicsit beleszédülhettünk ebbe a végtelenül gazdag, csodálatos mesevilágba. Aztán már dalolni sem szégyelltünk, hiszen Ilike játszi könnyedséggel oldotta a feszültséget.
Még a feladatlapok sem riasztottak. Szeitz Andris barátom mellettem ült, éppen a ritmus diktandó lapját töltötte ki helyesen. Ránézett az én lapomra, láthatta, hogy nekem is sikerült, kedvesen megérdeklődte: - Szintén zenész?
Csak az a fránya vekker ne csörgött volna olyan hamar! De eltelt az egy óra, a hallgatók meg követelték a ráadást. Furcsa egy iskola az ilyen, ahol nem a kicsöngetésért áhítoznak a diákok.
Aztán a szünet, majd egy rövid filmrészlet Ilike egyik munkájából. Ebben Schubert
„Pisztráng”-ját elemzi kedvesen, közvetlenül, de nem szájbarágóan. E néhány percből is egyértelmű, hogy a vászonra is át tudja menteni pedagógusi erényeit.
Végül pedig a portréfilm, amely a hetvenedik születésnap alkalmából készült a Duna Televízió műhelyében. Semmi dicsekvés az önvallomásnál - inkább egy őszinte ember jogos elégedettsége a sikerrel végzett munka után. Néhány családi felvétel teszi teljessé a bemutatkozást, hogy azért tudjuk, majd fél évszázados sikeres házasságot, három gyermeket és két unokát mondhat magáénak. Janota Gábor a férj, neves fagott művészként osztozott Ilikével a művészi sorsban.
A program végén szerény virágcsokorral köszöntöttük kedves tanárnőnket. Ennyi volt a jutalma, mert Ilike visszautasított mindenféle tiszteletdíjat. Az est bevételét az iszapkárosultaknak juttatjuk el.
Az illendőség azt kívánja, hogy ejtsünk szót azokról is, akik az est létrejöttén munkálkodtak: Pór Gabriella, aki szervezett, intézkedett és kézben tartott mindent, kislánya, Enikő, aki a Magyar Ház fennállása óta a legfiatalabb és legkedvesebb pénztáros volt, Horváth Zoltán, aki nemcsak a hangtechnikát szelídítette sikerrel, de az iskolai táblát is felhajtotta, Szebényi Balázs a szállítást oldotta meg, Szeitz András, aki ügyelőként olyan volt, mint az illetékes elvtárs: minden hozzá tartozott, Párdányi Miklós, aki úgy tud műsort vezetni, hogy lassan azt is oktatni lehet, Kollár Zoltán, aki az utolsó pillanatban érkező felkérésnek eleget téve videózott a tőle megszokott profizmussal, és nem utolsó sorban a Magyar Ház vezetősége, akik nemcsak önzetlenül támogatták az est létrejöttét, de tevékenyen részt is vettek a feladatokban. Valamint Tolnai Zsuzsát illeti még elismerés, bőkezű kaja adományáért, amit pillanatok alatt felfaltunk.
Ha valaki kimaradt a felsorolásból, elnézést, de már én is öregszem.
És mennyi mindent kaphatnánk még, ha ezek az alkalmak rendszeresek lennének!
Mert a jelek szerint ez csak rajtunk múlik, hiszen Ilike továbbra is szívesen vállalkozik arra, hogy tanítson bennünket. Mert imád tanítani. Nem úgy, mint a közismert viccben szereplő fiatalember, aki felvételizik a Tanárképzőbe, és a vizsgáztató nekiszegezi a kérdést: - Tud három dolgot mondani, amiért pedagógus szeretne lenni?
Mire a válasz:
- Igen. Június, július, augusztus.
A terem elrendezése már sejtetni engedte, hogy nem táncolni fogunk. Egy iskolai tábla a „tanári asztal” mögött, középen a padsorokat idéző asztalok a nebulóknak, rajtuk írószerszámok és nyomtatványok. De mindössze ennyi idézte az iskolatáskás időket, mert Párdányi Miklós bevezetője már a megszokott baráti hangulatot árasztotta. Rövid ismertetőjében bemutatta Bartalus Ilikét. Az életút tárgyilagos felsorolásából egy gazdag, sokszínű, sikeres művészpálya állomásait ismerhettük meg.
És aztán Ilike. Kedvesen, közvetlenül, magától értetődő természetességgel nyitogatta a zenei világ titkait rejtő ablakokat. Ilike nemcsak akkor varázsolja el hallgatóit, ha dúdol, vagy énekel. Beszédhangját is csodálatos tisztaság és hibátlan kiejtés jellemzi.
Előadásában érződött a téma szenvedélyes szeretete és az anyag tökéletes ismerete. De ebből a szeretetből bőséggel jutott a hallgatóságnak is. Ilyen légkörben nem volt megoldhatatlan feladat. Kezdtük sejteni, hogy minek köszönhető a nemzetközi elismerés.
Természetesen a kodályi hagyaték is szóba került. A zenei nevelés fontossága, amely kihat az egész személyiségre. És az a hatalmas munka a Mester részéről, melynek eredményeként az egész magyar zenei oktatás fejlődésnek indult.
Mi egy magyar népdallal és egy Schubert remekművel ismerkedhettünk. És ezeken keresztül egy kicsit beleszédülhettünk ebbe a végtelenül gazdag, csodálatos mesevilágba. Aztán már dalolni sem szégyelltünk, hiszen Ilike játszi könnyedséggel oldotta a feszültséget.
Még a feladatlapok sem riasztottak. Szeitz Andris barátom mellettem ült, éppen a ritmus diktandó lapját töltötte ki helyesen. Ránézett az én lapomra, láthatta, hogy nekem is sikerült, kedvesen megérdeklődte: - Szintén zenész?
Csak az a fránya vekker ne csörgött volna olyan hamar! De eltelt az egy óra, a hallgatók meg követelték a ráadást. Furcsa egy iskola az ilyen, ahol nem a kicsöngetésért áhítoznak a diákok.
Aztán a szünet, majd egy rövid filmrészlet Ilike egyik munkájából. Ebben Schubert
„Pisztráng”-ját elemzi kedvesen, közvetlenül, de nem szájbarágóan. E néhány percből is egyértelmű, hogy a vászonra is át tudja menteni pedagógusi erényeit.
Végül pedig a portréfilm, amely a hetvenedik születésnap alkalmából készült a Duna Televízió műhelyében. Semmi dicsekvés az önvallomásnál - inkább egy őszinte ember jogos elégedettsége a sikerrel végzett munka után. Néhány családi felvétel teszi teljessé a bemutatkozást, hogy azért tudjuk, majd fél évszázados sikeres házasságot, három gyermeket és két unokát mondhat magáénak. Janota Gábor a férj, neves fagott művészként osztozott Ilikével a művészi sorsban.
A program végén szerény virágcsokorral köszöntöttük kedves tanárnőnket. Ennyi volt a jutalma, mert Ilike visszautasított mindenféle tiszteletdíjat. Az est bevételét az iszapkárosultaknak juttatjuk el.
Az illendőség azt kívánja, hogy ejtsünk szót azokról is, akik az est létrejöttén munkálkodtak: Pór Gabriella, aki szervezett, intézkedett és kézben tartott mindent, kislánya, Enikő, aki a Magyar Ház fennállása óta a legfiatalabb és legkedvesebb pénztáros volt, Horváth Zoltán, aki nemcsak a hangtechnikát szelídítette sikerrel, de az iskolai táblát is felhajtotta, Szebényi Balázs a szállítást oldotta meg, Szeitz András, aki ügyelőként olyan volt, mint az illetékes elvtárs: minden hozzá tartozott, Párdányi Miklós, aki úgy tud műsort vezetni, hogy lassan azt is oktatni lehet, Kollár Zoltán, aki az utolsó pillanatban érkező felkérésnek eleget téve videózott a tőle megszokott profizmussal, és nem utolsó sorban a Magyar Ház vezetősége, akik nemcsak önzetlenül támogatták az est létrejöttét, de tevékenyen részt is vettek a feladatokban. Valamint Tolnai Zsuzsát illeti még elismerés, bőkezű kaja adományáért, amit pillanatok alatt felfaltunk.
Ha valaki kimaradt a felsorolásból, elnézést, de már én is öregszem.
És mennyi mindent kaphatnánk még, ha ezek az alkalmak rendszeresek lennének!
Mert a jelek szerint ez csak rajtunk múlik, hiszen Ilike továbbra is szívesen vállalkozik arra, hogy tanítson bennünket. Mert imád tanítani. Nem úgy, mint a közismert viccben szereplő fiatalember, aki felvételizik a Tanárképzőbe, és a vizsgáztató nekiszegezi a kérdést: - Tud három dolgot mondani, amiért pedagógus szeretne lenni?
Mire a válasz:
- Igen. Június, július, augusztus.
Subscribe to:
Posts (Atom)