Móricz, az igen…

Mielőtt kifecsegnék néhány intimitást Móricz Zsigmond magánéletéről, hadd áruljam el, hogy mindezt annak kapcsán teszem, hogy a Vancouveri Magyar Színház e jeles szerző komédiáit tűzte műsorra 2O11. november 26-án és 27-én.
Az őszi bemutatón három jelenetet láthattunk, zenei kísérettel, táncbetétekkel. Az élőzenét a Forrás Zenekar két kiváló tagja Miklós Lajos és Kabók Szabolcs szolgáltatta igen hatásosan, a tőlük megszokott magas színvonalon.
A jelenetek pedig? Nos, Móricz minden esetben a férfi és a nő kapcsolatát járja körbe. Igen, csillog a humor ezekben a jelenetekben, de nem feledhetjük, hogy a szerző párkapcsolataiban nem a derű játszotta a főszerepet. Első felesége öngyilkos lett, második házassága sem volt valami sikeres, és később olyan kapcsolatba keveredett, amilyennel manapság Woody Allen borzolta a kedélyeket. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy még ott is sötét színeket használ, ahol kifejezetten a szórakoztatás a cél. És ne feledjük, hogy egy letűnt világ üzenetét hordozzák ezek az életképek. Egy olyan korszakét, ahol a nők alárendelt szerepet játszottak a párkapcsolatokban és ahol még bőven kijutott nekik a pofonokból, ütlegekből. Tehát ebből sajátos anyagból próbált a szerző derűt fakasztani. Hajoljunk meg a teljesítménye előtt, mert azért volt alkalmunk nevetgélni bőven.
A „Dufla Pofon” mindjárt a nászéjszakán csattan el, de ez csak egy szerény epizód ebben a mozgalmas jelenetben. Mert amíg idáig eljutnak a szereplők, (sőt, ezután is) valóságos érzelmi hullámvasútnak vagyunk tanúi. Molnár László és Pasek Gabi érdeme, hogy hihetően adták elő ezeket a gyors váltásokat. Hiszen van itt minden: harag, kibékülés, acsarkodás, vádaskodás, indulatok, szitkok, számonkérések, öröm, bánat, némi gyász és szexuális gerjedelem is. Laci egyre magabiztosabb a színpadon, Gabi pedig ösztönösen érzi, hogy milyen eszközökkel tudja egyre hitelesebbé tenni az általa megformált karaktert.
Marton Marianna egészítette ki a tehetséges duót, kettős szerepben, rövid, de annál hatásosabb megjelenéseivel remekül alkalmazkodott a pároshoz. Szép, tiszta beszéde külön érték.
A „Politika” c. jelenet Gyarmati Farkas Dezsőnek és Takács–Cox Anikónak nyújtott érdekes játéklehetőséget. Valljuk be, itt a szerző nem dúskált a poénokban, így a rendező és a szereplők találékonyságára volt szükség, hogy ez a jelenet „eladható” legyen. Dezső ezúttal is hozta a tőle megszokott színvonalat, kár, hogy a darab rövidsége miatt nem volt lehetősége hosszabb színpadi jelenlétre. Karcos, mély orgánumát mindig szívesen hallgatjuk.
Anikó „új fiú” a csapatban és ez az állítás tán nem is tűnik képtelenségnek, hiszen igencsak betyáros verbunkost táncolt a jelenet végén. De nemcsak ebben a férfias táncban jeleskedett, hanem a prózai részben is, ahol indulatosan perlekedett az újságjába temetkező férjjel. Reméljük lesz folytatás az ígéretes kezdet után.
Az előadás végére maradt a méltán legtöbbet játszott komédia, vagyis „ A zördög”. Ez természetesen nem elírás, ahogy a dufla szó sem, hiszen Móricz hűen követi az élőbeszédben hallott ferdítéseket.
Párdányi Miklós és Katona László vigyázták a dinnyét, két külsőleg alig különböző, mégis szögesen ellentétes karaktert formálva. Elnyújtott beszédük, lassú, megfontolt mozdulataik, pusztai okoskodásuk iskolapéldája a színészi telitalálatnak. A sok azonosság ellenére mégis mindketten önálló életre tudták kelteni az általuk formált személyt. Egy darab magyar pusztát csempésztek a színpadra, harsányra formázott, de mégis a hitelesség határain belül maradó figuráikkal.
Aztán megjelent Pór Gabi, hogy könnyed, kacér és légies legyen a szépasszony szerepében, és hogy nem sokkal később egy mesebeli boszorka alakjában térjen vissza. Igaz, azok nem szoktak ilyen mulatságosak lenni. Annyira hatásos volt ez a váltás, hogy néhány avatatlan néző két szereplőre tippelt. Gabi valósággal fürdött ebben a hálás szerepben. Az előadás legmulatságosabb perceit szerezte a levakarhatatlan csúnya asszony minden megnyilvánulásával. Hogy énekelni is tud, azt csak zárójelben tenném hozzá.
A rendező, Szabados Mihály a vásári komédia világában kívánta mozgatni hőseit, ezért is volt az a sok harsány, szinte bohócos arckikészítés. A monumentális falvédők, és a jelzés-szerű díszletek szintén ezt a hangulatot erősítették. De ezzel együtt, mégis ott lopakodtak a jelenetekben a való élet ellesett pillanatai. És tán ez a rendező egyik legnagyobb érdeme, a komédiába ágyazott valóságábrázolás képessége. Tudjuk, hogy hosszú hónapok és tanulmányok előzték meg az előadást, de nem volt hiábavaló az erőfeszítés. Szereplői maradéktalanul megvalósítottak egy mesevilágot, ahol azért visszaköszön a realitás. Mihály rengeteg ötlettel fűszerezte a szerző által megírt anyagot. Sajátos szemléletmódja új színnel gazdagította a Vancouveri Magyar Színház repertoárját.
Adós vagyok még a háttérben dolgozók névsorával, de olyan jó kis színlappal fogadta a társulat a nézőket, hogy felesleges itt nekem megismételni az ott látható felsorolást. Itt csak annyit, hogy hálás köszönet az önzetlen és áldozatos csapatmunkáért.
Hogy mi jön ezután? Azt hiszem, teljesen mindegy. A lényeg, hogy továbbra is magyar szót halljunk a színpadról.
Balla András